Sziasztok! Nagyon régen írtam, de mentségemre legyen, hogy rengeteget tanultam és nem igazán volt időm megírni egy normális fejezetet. De most vége a sulinak, UTOLSÓ HÉT és végre szabad vagyok! :) Ha tetszik a történet kérlek benneteket, hogy azt pipával, vagy komival jelezzétek! Remélem még vannak akik olvassák a történetem! :)
Imád mindenkit: Lucy Hope
Hétfő. Nagyjából meggyógyultam, bár anya erősködött hogy inkább maradjak otthon, mert még hőemelkedésem van, de én mindenképpen menni akartam iskolába. Szerencsére tudtam hagyatkozni arra, hogy ma van az angol vizsga kiosztása és, azon mindenképp szeretnék ott lenni, de persze egyáltalán nem érdekelt a vizsga eredménye. Féltem egyedül. A kis zöld lap állandóan nálam volt és amikor tehettem csak azt fejtegettem. Rettentően féltem, hisz akárki is adta nekem azt a lapot, pontosan tudja a szülinapom dátumát, ami azt jelenti, hogy nyomoz utánam. 8102301223 P.T. Persze, a P.T. egyáltalán nem tudom mit jelent, egyenlőre a számok foglalkoztatnak...Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen balhéba keveredek. Lehet, hogy ezt ha valakinek elmesélném, kinevetne és azt mondaná: Neked aztán nagy a fantáziád kislány! De valójában én sem hiszem el ami velem történik.
Ma úgy döntöttem, hogy gyalogolok az iskolába. Már két napja nem mozdultam ki, úgyhogy jólesett a levegő. Bár a szmogos New York-i levegő nem jelent valami nagy megtisztulást, nekem ez is jól esett. A lágy, de már hűvösödő október végi szellő finoman simogatta az arcomat, bár egy idő után már kipirultam tőle. Az egyik kezemet a bőrdzsekim zsebében tartva, a másikat pedig magam mellett lóbálva mentem. Gondolataim már máshol voltak...A Punk Clubban azon az estén. Aztán a gondolatok megszakadtak mert egy kocsi állt meg mellettem vadul csikorogva.
-Lucy! -kiáltotta Dave és kiugrott a kocsiból. Felém sietett én pedig a karjába zuhantam. -Hiányoztál. -suttogta.
-Te is. -mondtam és zsebemben a zöld cetlivel babráltam.
-Miért sétálsz? -kérdezte meglepetten, mikor már vagy egy perce csendben álltunk.
-Gondoltam kiszellőztetem a...
-Ne! Illetve, nyugodtan csak szólj, mert én is szívesen sétálok veled. -mondta és mosolyt erőltetett az arcára.
-Rendben. -vágtam rá. Úgy döntöttem, úgy fogok viselkedni, mintha semmi sem történt volna, azért, hogy Dave kételkedjen abban, hogy valóban én voltam e akkor a clubban.
-Most viszont szállj be, még kora van elviszlek valahova. -mondta és huncut mosoly bujkált az arcán. Elmosolyodtam és akkor vettem észre, hogy három nap után először mosolygok.
-Várj csak! -jutott eszébe valami, majd kotorászni kezdett a kocsiban és előhúzott egy kendőt. -Lássuk csak, igen tökéletes. -mondta és a szememre kötötte azt.
Tíz perc kocsikázás után - legalábbis annyinak tűnt - Dave megállt. Kiszállt az autóból és segített nekem is.
-Gyere szivem, most lépj egyet. -valami hűvös, dohos helyre érkeztünk. -Sajnálom kicsit büdös van, de majd meglátod mennyire fog tetszeni.
Szégyenlem magam, amiért akkor egy furcsa érzés kavargott bennem. Emiatt lelkiismeret furdalásom is van, de hiszen az ember a kimondott szavaiért felel, de a gondolataiért nem. Ugyanis a gondolataimról nem tehetek. Igenis be kell vallanom féltem. Nem volt okom rá, de féltem...
-Hová megyünk? -kérdeztem.
-Egy csodálatos helyre. - felelte Dave, majd betámogatott valami zörgő, rozzant szerelvénybe. Egy lift volt az.
-Dave, hol vagyunk? Tudtad, hogy...
-Tá dá! -Dave lerántotta a kendőt a fejemről és hihetetlen. Ámulatomban egy szót sem tudtam szólni, csak néztem az elém táruló csodálatos képet. Egy hatalmas épület tetején voltunk és elénk tárult egész New York!
-Öö, Dave ez...ez csodaszép! -dadogtam. -Ez gyönyörű! -mondtam miközben az épület szélére mentem.
-Lucy -ragadta meg a karomat és visszahúzott. -Vigyázz magadra. -nézett mélyen a szemembe és megcsókolt. A szívem hevesen dobogott, miközben két kezemmel szorosan átkaroltam Dave-et.
-Fordulj el. -suttogta.
-Tessék? -csodálkoztam.
-Fordulj el kérlek. -mondta Dave komoly arccal.
-Öhm, rendben. -motyogtam alig hallhatóan és elfordultam.
-Dave ez...
-Lucy, ezt neked szeretném adni. - fordított meg egy csodaszép láncot tartva a kezében. -Remélem tetszik. -mondta és átnyújtotta.
-De én... - suttogtam lesütött szemekkel. - Ezt én...ezt miért kapom? - kérdeztem végül és egy meghatott sóhaj szakadt ki belőlem.
-Tudod miért kapod ezt? -kérdezte Dave és átkarolta a derekam. - Azért mert megkérdőjelezted, hogy miért kapnál ilyet. -felelte és újra megcsókolt, majd a nyakamba akasztotta a láncot, amin egy kis csillag alakú medál díszelgett.
-Csodaszép. -mondtam végigsimítva a kis medálon.
-Divine Lorraine Hotel? Hogy kerülünk ide? És egyáltalán, hogy jutottunk be? Megnézhetem a szobákat? -eszméltem fel egy kis idő után. Mindig is imádtam a régi épületeket.
-Vissza fogunk jönni, de ma iskola is van. -mondta nevetve.
-Ajj, pedig annyira kíváncsi vagyok! -szomorkodtam.
-Meg fogjuk nézni. -karolt át és nyomott egy puszit az arcomra.
-És kié ez a hotel?
-Az egyik haverom dédnagyszüleié volt. A családjukra maradt, de nem újították fel.
-Értem, ez gyönyörű. -mondtam és újra körbenéztem.
A suliba visszaérve a vidámságomat még a vadul ránk zúduló vihar sem tudta elrontani. Lorena a szekrényében kutakodott, látszólag valamit nagyon keresett, de amikor meglátott mosolyogva a nyakamba borult.
-Végre itt vagy! Elképzelni sem tudod mennyire rossz volt nélküled! -mondta és olyan "annyira sok mesélnivalóm van" arcot vágott, de miután meglátta, hogy csak vigyorgok értetlenül meredt rám.
-Mivan, ilyen vicces lennék? -ráncolta a szemöldökét. A fejemet megrázva előhúztam a nyakláncom.
-Úristen! Lucy ez gyönyörű! D adta? Azta!
- Igen és még sok mindent nem tudsz. - mondtam, miközben kinyitottam a szekrényem, amiből egy fekete lap hullott ki. Lesápadtam.
-Hát neked is van! - dühöngött Lorena, miközben a lapot tanulmányoztam. Pénteken Halloween Buli lesz a suliban. Nem meglepő, de mégis fellélegeztem.
-Neked nem adtak? -kérdeztem barátnőmet, aki szomorúan meredt maga elé.
-Nem. -rázta meg a fejét.
-Biztos véletlenül kihagytak. -mondtam megsimítva a vállát.
-Lehet, bár furcsa. Soha senkit sem hagytak ki.
