Hazugságok és megbocsátás

Sziasztok! Pár napja tértem vissza és mára sikerült megírnom az új részt! Jó volt a nyaralás, de én már vártam, hogy új részt írhassak! Nos, még annyit, hogy a trailer még nem tudom mikor lesz kész, de már régebben rendeltem meg így már biztosan nemsokára kész lesz. Jó olvasást és ne feledjétek: új rész csak 5 pipa és 1 komment után jön!
Pusz: Lucy Hope


Sötét volt és vizes a padló. Semmit sem láttam, csak a langyos folyadékot éreztem a lábamon, ahogy a fény felé közeledtem. Rettenetesen féltem. Egy örökkévalóságnak tűnt az egész. Soha nem érek a fényhez. Valaki szórakozik velem. Nekidőltem a folyosó nyirkos falának és sírni kezdtem. De ekkor, egy ember közeledett felém. 
-Haha, Millan megtanulja, hogy nem szállunk ki a buliból!
Felsikítottam, olyan hangosan mint még soha...
-Lucy, mi a baj? -egy fényes helyen voltam, amiről később felfedeztem, hogy a szobám és apa és anya állt velem szembe. Tehát csak egy álom volt...
-Ro...rosszat álmodtam.
-Te jó ég, hiszen te remegsz! Mit álmodtál Lucy?
-Nem, nem, nem! 
-Mi nem? -kérdezte anya olyan ijedten, hogy teljesen elfehéredett.
-Nem mondom el. -mondtam azzal kiszálltam az ágyból és a fürdőbe mentem.
-Állj meg! -kiabált utánam apa. -Ha nem mondod el mit álmodtál nem tudunk segíteni! 
-Nem is kell! Ezen úgysem lehetne! -kiáltottam azzal bevágtam a fürdő ajtaját. Tükörbe néztem. Az arcom és a szám falfehér volt. A szemeim alatt vastag lila félkörök voltak. Gyorsan elfordultam. Becsuktam a szemeimet és elhatároztam, hogy nem fogok félni. Miért kéne félnem? Minden Dave-en múlik, az övé a döntés az én életemről...

***

-És egy folyosón voltál? Hol? Hátha tudok segíteni! Talán tudom hol van az a folyosó!

-De Lorena, soha az életemben nem jártam azon a folyosón! Miért álmodnék róla?! -már az iskolában voltunk és épp most meséltem Lorena-nak az álmomról.

-Nem tudom, de talán lehetséges...

-Mindegy. Csak azt nem tudom, hogy amikor találkozok Dave-vel, hogy fékezzem magam.

-Ezt meg, hogy érted?

-Hát...nehogy elszóljam magam. 

-Nem mondasz neki semmit, majd ő beszél!

-Talán igazad van. -mondtam azzal szomorúan leültem a padba. Még nem meséltem Lorena-nak arról, hogy jártam a Clubba. Nem merem neki elmondani, hiszen húszrol elmondta, hogy nehogy odamenjek. De nincs más akinek elmondhatnám, ezért úgy döntöttem, hogy rövidesen elmondom neki.

***

Az órák vége után én és Lorena együtt mentünk a szekrényünkhöz. És amint befordultunk a szekrényekhez észrevettem Dave-et, aki a szekrényem mellett várt. Tudtam, hogy nem úszhatom meg, de azért reménykedtem... 

Dave idegesnek látszott... A fején már kezdtek gyógyulni az ütésnyomok, de még mindig feltűnőek voltak. 

-Szia! -köszönt bizonytalanul.

-Szia, hmm látom tegnap nem teniszeztél. -mondtam és a teniszezés szót erősen kiemeltem. 

-Öhm, úgy gondoltuk a tesómmal tartunk egy kis szünetet, mert a végén nem marad semmi a fejemből. -rettenetesen dühös voltam, de megpróbáltam egy félszeg mosolyt az arcomra erőltetni. 

-Gondolkoztam. -szólalt meg hirtelen. -Nem akarlak elveszíteni!

-Ezt a múltkor is mondtad.

-De én, szeretlek és melletted akarok lenni.

-Akkor miért nem hívtál a múltkor három napon keresztül? Mit gondolsz mit éreztem akkor?! Úgy éreztem, mintha nem is gondolnál rám, mintha nem is lennék... -mondtam és hangom egy kicsit elcsuklott. 

-De Lucy, kérlek! Akkor hibáztam, de ígérem soha többé nem fordul elő. Ha vége lesz ennek az egésznek, megint boldogok lehetünk! -mondta mire szemeim elkerekedtek.

-Mi a baj?

-Minek lesz vége?

-Tessék?

-Azt mondtad: Ha vége lesz ennek az egésznek, megint boldogok lehetünk.

-Ne haragudj, hü...hülyeséget mondtam. Csak, ma nehéz napom volt. 
-Ja. -adtam a hülyét.
-Újra szeretném veled kezdeni! Úgy mint mikor megismertük egymást. A városban és a vidámparkban. Az elképesztő volt és szeretném ha tudnád, hogy még mindig így érzek irántad! 

Szívem heves dobbanásai jelezték, hogy mennyire jólestek ezek a szavak és mennyire szeretném most megölelni, de visszafogtam magam. 
-Én is ugyanígy érzek, de valami mintha közénk akarna állni.
-Semmi sem fog közénk állni mondta és kezével végigsimított az enyémen. Bármit megteszek érted, nem hagylak elmenni. -lehet, hogy ezt már tényleg túlzás, de szavai, mintha kétértelműek lettek volna. Nagyot nyeltem és becsuktam a szekrény ajtót. Szembefordultam vele. Láttam rajt, hogy ő is ugyanazt akarja amit én. Így némán kimentünk az iskolából és szorosan ölelkezni kezdtünk.
-Annyira hiányoztál Lucy.
-Te is. -mondtam és arcomat a mellkasának nyomtam. A kocsijához húzott és beültünk. Ott pedig egyikünk sem szólt semmit csak Dave rántott magához és megcsókolt. Egy pillanatra elváltak ajkaink.
-Annyira vártam már ezt! -mondta Dave és egyre közelebb húzott magához. Észrevettem, hogy egyik kezével ingemen a gombon játszik. Elbizonytalanodtam és akkor végképp amikor kigombolta azt. Elhúzódtam tőle.
-Mi a baj?
-Ezt ne most kérlek. -mondtam zavartan és visszagomboltam az ingem. 
-Ne haragudj, majd akkor amikor te akarod! -mondta és puszit nyomott az arcomra. -Most pedig hazaviszlek, úgy mint régen! -mondta azzal mosolyogva a combomra tette a kezét és elhajtott.