Jenna Parker

Sziasztok! Új részt hoztam! Nagyon örülök az újabb feliratkozónak, legyetek minél többen! És írjatok véleményt!
Puszi. Lucy Hope

Pár nap telt a vidámparkos randink óta. Még mindig nem bírom kiverni a fejemből azt a csodás érzést, amikor megcsókolt. Még soha nem csókolt meg senki. 17 éves vagyok, lehet, hogy ez furcsa, de ez volt az első csókom. Két éve volt egy barátom, de ővele nem jutottunk el a csókig. Csak kézen fogva jártunk az utcákon, meg ilyenek. De Dave... Dave egyszerűen tökéletes és ha ő ott van, akkor minden tökéletes. Olyan ember, akiről képtelenség elképzelni, hogy lehet benne csalódni. Ezért tökéletes... Te jó ég! Azt hiszem teljesen beleestem! 
Gondolkodásomat, az egyik tesóm kiabálása szakította meg.
-Lucy, valaki kopog! De Tracy alszik! -rontott be a szobámba Sila. Tracy a dadus volt, ha én elmegyek otthonról vigyázzon a húgaimra, de általában mindig bealudt.
-Ki az? Nem nyitottál ajtót?
-Nem! Anyu azt mondta...
-Na jó, jó elég Sila! Menj csak vissza a szobába játszani! -már tudtam ki lesz az, így alig bírtam letörölni a képemről, a vidám mosolyt.
-Te talán tudod ki az? -kérdezősködött Sila.
-Azt hiszem igen, ilyenkor a postás szokott jönni. -füllentettem.
-A postás nem csütörtökön szokott? 
-Sila, elég legyen én tudom mikor jön a postás ennyi! Most pedig tűnés! Fontos dolgokat hoz nekem a postás! -nagy nehezen sikerült lepattintanom a húgom és gyorsan kisurrantam az ajtón. 
Szi... -gyorsan Dave szájára tettem a tenyerem és közben lelkesen felkiáltottam.
-Jó napot kívánok! 
-Mi ez? -suttogta Dave. 
-Csak a húgaim vannak itthon. -magyaráztam. -Anyu még nem tudja, hogy mi van köztünk. -mondtam és közben zavarba jöttem.
-Szóval van köztünk valami! -mondta Dave nevetve és közben átkarolt a derekam, felemelt és megcsókolt. 
-Dave?! -hallottam egy ismeretlen hangot magunk mögött.
-Jenna? Hát te, hogy kerülsz ide? -Dave nagyon meglepődöttnek látszott.
-Ki ez a lány? -értetlenkedett a hosszú fekete hajú lány, aki egy rövid miniszoknyát és egy toppot viselt. Szemein egy kiló smink, száján élénkpiros rúzs volt. Hisztérikusnak tűnt.
-Tudod Dave én azt hittem, hogy komolyan gondoltad tegnap azt a csókot! -mondta sértődötten és eltűnt a folyosón.
-Hogy...hogy micsodát? -kérdeztem ijedten és könnyek szöktek a szemembe.
-Lucy, ugye tudod, hogy ez csak egy félreértés...-kezdett el magyarázkodni Dave.
-Nem Dave, nem, én nagyon is tudom mi ez... -mondtam, de hangom elcsuklott. -Csak túl naiv vagyok, hisz tudhattam volna, hogy én is csak egy lány vagyok a sok közül. De a múltkor a vidámparkban, azt hittem elindult valami köztünk, de neked ez semmi nem volt! Hogy lehettem ilyen hülye! -kiáltottam és rohanni kezdtem lefelé a lépcsőkön. Kint zuhogott az eső, de nem érdekelt, csak el akartam rohanni valahova és egyedül lenni.
-Lucy! -Dave utolért. Nem törődtem semmivel átrohantam a forgalmas úton, sokan dudáltak, valaki még az ablakon is kikiabált. Én csak futottam fogalmam sincs, hogy merre. Végül egy kevésbé forgalmas utcába értem ahol egy régi épület falának dőlve sírni kezdtem. 
-Lucy! Lucy! -hallottam Dave kiabálását, de már nem volt erőm tovább futni, hagytam, hogy rám találjon.
-Lucy, kérlek had mondjam el mi történt!
-Dave, ezen nincs mit megmagyarázni! -kiabáltam miközben a könnyektől és az esőtől fuldokoltam.
-De kérlek hallgass meg! Tegnap a legjobb barátom buliján voltam, ez elméletileg csak pasibuli volt, de Jenna az egyik srác tesója mindenképpen el akart jönni az egyik barátnőjével. 19 éves vagyok és sikerült jól benyomnunk... Jenna rám nyomult és mivel teljesen be voltam állva, engedtem, hogy megcsókoljon. De mivel egy bunkó kis ribanc, direkt előtted mondta ezt! Hidd el semmi nem volt köztünk, soha! Lucy én szeretlek téged! Mióta megláttalak csak te jársz a fejemben és én mindig veled akarok maradni! Őrökre veled akarok lenni és ezt komolyan gondolom!
-Dave! -suttogtam és éreztem, ahogy újabb könnycseppek folynak le az arcomon.
-Itt vagyok! -mondta és megfogta mindkét kezemet és megcsókolt.

Amikor minden tökéletes

Sziasztok! Nagyon örültem a kommenteknek és az egy feliratkozónak. Szeretném, ha többen is feliratkoznának! Mint látjátok engem is lehet követni a Bloglovin-on! Új résszel jövök, remélem minél több komment érkezik!
Ölel titeket: Lucy Hope



-Halló, Lucy?
-Igen én vagyok Dave! -mondtam mosolyogva.
-Tudod arra gondoltam, jó lenne megismételni a múltkorit... - Dave zavartan beszélt, ami még jobban megmosolyogtatott. 
-Az jó lenne! -lelkesedtem. 
-Mit gondolsz hová menjünk? Voltál már vidámparkba?
-Soha nem voltam vidámparkba! Van a közelben?
-Igen elmehetnék, de csak ha te is akarod!
-Persze, hogy akarom!
-Kettőkor lent várlak! -mondta és letette.
-De Dave, hiszen fél kettő van...-mondtam már magamnak, ugyanis Dave már rég letette a telefont. 
Mint a múltkor fel alá rohangáltam a házban sminkért, ruhákért. Most egy farmer shortot választottam és egy rózsaszín felsőt amin Micky Mouse volt. Én mindig is imádtam a converse-ket, így szinte mindig azt vettem, ha összegyűlt annyi pénzem. Ezért volt négy pár is belőle. Most a rózsaszínt vettem magamra. Hajamat kontyba kötöttem és ismét raktam magamra sminket. Csodálkoztam, hogy sikerült fél óra alatt elkészülnöm. Gyorsan fogtam a szürke rózsaszín kis táskám és már majdnem elindultam, amikor eszembe jutott, hogy most anya és a húgaim is itthon vannak. Anya egyszerre rá fog jönni, hogy ez már nem ismerkedés hanem randi, de muszáj lesz neki szólnom. 
-Anya, most el kell mennem.
-Hová? -kérdezte anya gyanakvóan. Határozottan kell kijelenteni. Így biztattam magam.
-Dave elhívott vidámparkba.
-Hű, nem is tudtam, hogy ilyen jóba lettetek.
-Jó fej és ő az egyetlen ismerősöm New York-ban.
-Menjél csak és érezd jól magad de vigyázz magadra! 
-Jaj, anya mi történhetne? -mondtam nevetve és becsuktam az ajtót.
Amint kiléptem a főbejáraton, megláttam Dave-et. Egy szép -fogalmam sincs milyen fajta - kocsi ajtajának támaszkodott. 
-Szia! -köszönt tökéletes hangján.
-Szia! Tied ez a kocsi? -csodálkoztam.
-Igen, amikor meglett a jogsim kaptam.
-Tök jó! Nem is tudtam, hogy van autód!

***

-Most menjünk a hullámvasútra! -kiabáltam vidáman.

-Benne vagyok, de lehet a végén elhányom magam!

-Dehogy is! -mondtam mosolyogva.

Felültünk és a végén Dave nem hányta el magát. Éppen az óriáskerékre igyekeztünk, amikor egy vattacukros és édességes bódék között megpillantottunk egy olyat, ahol lehet magadnak lőni plüssöket. 

-Nézd, de aranyos az a nagy ló!

-Lucy, ez rózsaszín! -mondta Dave.

-Mi bajod a rózsaszínnel? -néztem rá kiskutya szemekkel.

-Á semmi. -hagyta rám.

-Mit szeretnél kislány? -kérdezte a pasi aki a bódé belsejében ácsorgott. 

-Azt a rózsaszín lovat szeretném magamnak kilőni! -mutattam rá.

-Tessék. -mondta azzal a "pisztolyt" a kezembe nyomta. 

Céloztam, de elsőre nem sikerült kilőnöm.

-Majd segítek! -mondta Dave azzal átkarolt és a kezemre tette a kezét. Zavarba jöttem, ahogy fölém magaslott és átkarolt és ahogy a kezét az enyémre tette. Sikerült a lovat kilőni és az óriáskerék felé menet boldogan szorongattam. 

***

-Milyen szép a kilátás! -lelkendeztem. Már sötét volt és a vidámpark csodálatosan meg volt világítva.

-Szerintem is. -suttogta Dave és kezével finoman átkarolta a derekam. Felé fordultam. Elmosolyodott zavart tekintetemen. 

-Ugye nem baj? -kérdezte, mire megráztam a fejem. -Tudod Lucy, soha egy ilyen csodás lánnyal nem találkoztam, mint te. -suttogta és ajkai közelíteni kezdtek az enyémekhez. Becsuktam a szemeim, amikor ajkaink egymáshoz értek. Örökre így tudtam volna maradni, olyan jó érzés az amikor minden tökéletes...

Két hét múlva

Helló! Szerencsére volt időm ma megírni a következő részt. Remélem tetszeni fog! Szeretném ha írnátok komikat! 

Kedves Naplóm!

Két hét telt el mióta New York-ba költöztünk. A szobámat már berendeztem, igaz apró dolgok még hiányoznak. A tesóim is berendezkedtek és nagyon szeretik új szobájukat. Azt, hiszem anya is boldog. Apu már elkezdte az új munkáját. Tetszik neki és elég sokat is keres. A ház csodás, készítettem is pár fotót, hogy átküldjem Betty-nek. Betty-vel minden nap beszélünk skypon. Ilyenkor mindig a nappali ablakában ülök és barátnőmmel együtt nézzük a csodálatos New York-i fényeket. Viszont félek is, hisz hamarosan iskolakezdés. Senkit sem ismerek, félek, hogy nem fognak befogadni és mindenki szemében csak az új csaj maradok.

Becsuktam a naplót és elővettem a fényképezőgépemet, hogy újra megnézzem a képeket a szobákról. 

Szobám

Anyuék szobája

Húgaim szobája

Nappali

Az épület kívülről

(jobb oldal)

Hirtelen megcsörrent a vonalas telefon. Kifutottam, mert egyedül voltam otthon. 

-Halló?

-Lucy?

-Én vagyok Edward!

-Milyen szerencse, hisz épp önnel akartam beszélni! Tegnap megtudtam, hogy egy iskolába fog járni a fiammal Dave-vel. Volna kedve megismerni?

A lélegzetem is elállt.

-Persze, hogy volna Edward!

-Akkor, amikor délután viszem haza az édesapját jöjjön le!

-Rendben.

-Már nagyon várja, hogy megismerhessen.-mondta Edward cinkos hangon. És fogadni mernék, hogy valaki zavartan azt mondta, hogy "apa".

-Ó, az jó. Akkor 4 óra körül viszlát Edward! -kiáltottam és lecsaptam a telefont.

A szobámba rohantam és azonnal hívni kezdtem Betty-t.

-Lucy te vagy az?

-Igen én! Nem fogod elhinni! 

-Mi történt?

-Edward fia is abba az iskolába jár amelyikbe én fogok!

-De jó, akkor már van ismerősöd is!

-Igen és annyira kíváncsi vagyok már rá!

-Oooh! 

-Jaj, Betty ne csináld, hiszen te is tudod, hogy nem úgy értettem. Na jó, persze egy kicsit úgy is értettem... -magyarázkodtam megzavarodva.

-Okés Lucy, -kezdte Betty elterelő hangon -egyáltalán mikor találkoztok?

-Amikor apu hazajön a munkahelyéről. Most mennem is kell, mert készülődnöm kell! Szia Betty! -meg sem vártam a választ csak kinyomtam a telefont.

Hamar sikerült döntenem a ruhámról. Egy lila cicagatyát és egy fekete felsőt vettem ami a vállamon lelógott. A cipőim közül kiválasztottam fekete converse-met. Kisminkeltem magam, a hajamat kiengedve hagytam és vártam, hogy apu hívjon. Pár perc múlva hívott is. Amint letettem a telefont lelifteztem és kiléptem a főbejáraton. Azonnal megláttam a kocsit, amelynek első két ajtaja már nyílt és kiszállt apa és Edward. Majd kinyílt a hátsó is és kiszállt egy szőke hajú srác. Amikor meglátott elmosolyodott és kezet nyújtott.

-Dave Millan vagyok. -mondta. A hangja egyszerűen csodás volt. És a külsejéről ne is beszéljünk. Egyszerűen csodálatos, ha szabad így kifejeznem magam. Tökéletes az arca, mindene. Egy farmert, kockás inget és egy fehér pólót viselt. Maga a csoda.

-É...én Lucy Hope.

-Örülök, hogy megismerhetlek!

-Én is. 

-Hova lenne kedved menni? 

-Nekem mindegy, te döntsd el, te jobban ismered a várost!

-Oké, tudok egy jó helyet biztos tetszeni fog.

***

-És, hogy tetszik New York? -kérdezte Dave, amikor egy csodálatos kertvárosi részen ettük a fagyinkat. 

-Nagyon tetszik, csak az iskolától félek.

-Jó fej emberek vannak, de a pom-pom lányokkal vigyázni kell. Nem ezen a földön élnek szegények.

-Én még csak filmekben láttam olyan sulikat, ahol pom-pom lányok vannak és minden focista ugyanolyan dzsekiben van.

-Pedig itt így lesz. -mondta nevetve.

-Te... te ugye nem vagy focista?

-Dehogy is! Utálom őket! -mondta. Kicsit váratlanul érte a kérdés.

-És te ugye nem akarsz pom-pom lány lenni?

-Dehogy! Te jó ég! -mondtam nevetve.

-Akkor ezt megbeszéltük. -mondta mosolyogva.

-Így van. -mondtam és a csodás kis tavat figyeltem a gyönyörű élénkzöld fák között. Csodálatosan éreztem magam.

***

-Remélem jól érezted magad. -mondta Dave.

-Csodás volt. -mondtam

-Remélem még találkozunk, szia Lucy! -mondta azzal adott egy puszit az arcomra, fogott egy taxit és elment.

-Szia Dave! -suttogtam és néztem ahogy a taxija elmegy.

Sziasztok! Nagyon köszönöm a kommentet, örülök, hogy írtatok! Pár napon belül érkezik a következő rész is, csak az kicsit részletesebb lesz ezért hozom később. Remélem minél többen lesztek, ha tetszik a történet iratkozzatok fel vagy komizzatok!
Pusz: Lucy Hope

New York

Sziasztok! Egyenlőre nem érkezett komment, ami persze érthető, hisz most kezdtem el a blogomat. De amint, megkapom az első kommentet és az első feliratkozót, csak akkor hozok új részt, ha kapok legalább egy kommentet vagy egy feliratkozót. Nagyon szeretném, ha minél többen lennétek!

Ölel mindenkit: Lucy Hope

A repülő hangosan felszállt. Hajnali három óra volt. Fáradtan néztem kifelé, a kis kör alakú ablakon, a sötétségbe. Ekkor megpillantottam a városi fényeket. Most haladunk át Grandy City felett. Mondtam halkan, suttogva. Ordítani tudtam volna, hogy álljunk meg, vissza akarok menni, de nem tettem. Hirtelen megzörrent a telefonom. 

Lucy, soha ne add fel! Én mindig veled leszek! 

Ui: Nehogy megállíttasd a gépet!

Betty

Betty látta amikor felszállt a gép! Elmosolyodtam. Ő úgy ismer engem, mint anya a lányát...Talán még jobban is. Gyorsan visszaírtam.

Nem adom fel, mert tudom, hogy te itt vagy nekem. Mindig te leszel a legjobb barátnőm! Nem állíttatom meg a gépet. Már sehogyan sem tudnám megakadályozni, hogy New York-ba költözzek.

Pusz: Lucy

Miután ezt leírtam, megtöröltem a szememet, hogy az apró kis könnycseppek ne tudjanak lefolyni, majd bedugtam a fülembe a fülhallgatómat és elaludtam.

***

-Lucy, ébredj mindjárt leszáll a gép! -hallottam anyukám hangját mellőlem. 

-Átültél mellém? -kérdeztem fáradtan.

-Igen...- mondta és az ajkába harapott.

-Mi van? -kérdeztem gyanakvóan, mert anya arckifejezése megrettent volt.

-Lucy, sírtál álmodban és az egész gépet felébresztetted volna, ha nem ülök át melléd és vigasztallak meg.

-Mo...mondtam valamit?

-Semmit... -mondta és kisimított egy hajszálat az arcomból. Megöleltem. 

-Anya, ne haragudj, de én nagyon rosszul viselem ezt!

-Tudom kicsim, de majd minden megoldódik. -kinéztem az ablakon és távolban megpillantottam a hatalmas felhőkarcolókat. Elmosolyodtam. Mindig fel akartam menni a felhőkarcolók tetejére, de soha nem akartam ide költözni. De már mindegy. Ilyen az élet.

A távolság, a gép és a föld között egyre csökkent. Majd éreztem, ahogy a gép kerekei a földhöz érnek. Megkönnyebbülten dőltem  hátra és becsuktam a szemeimet. Mindaddig csukva tartottam amíg meg nem állt a gép. Akkor kinyitottam és körbe néztem. Mindenki rakodott, nyújtózkodott, vagy vígan beszélgetett. Csak én ültem és bámultam magam elé.

-Lucy, megérkeztünk!-kiáltotta Sila.

-Tudom...-mondtam azzal feltápászkodtam a helyemről. Még csak most vettem észre, mennyire elzsibbadtam. Nagyot nyújtóztam, majd megfogtam a bőröndömet, a válltáskámat és az óriási papírtáskámat, amibe minden más táskám volt bedobálva. Lebotladoztam a gépről, majd a családom után mentem.
-Á, végre Lucy a taxi már vár ránk. -okoskodott apu.
-Tud még várni. -mondtam azzal egy dühös grimaszt vágtam.
-Na ide figyelj kislányom állítsd már le magad! Elhiszem, hogy ott van Betty Grandy City-ben, de Betty is csak egy egyszerű lány és még rajta kívül van ezer ugyanolyan kislány!
-Hogy beszélsz róla?! -üvöltöttem a reptér közepén, azzal elrohantam.
-Lucas, ezt tényleg nem kellett volna. -hallottam anya csípős hangnemét. Hirtelen hatalmas boldogság töltött el, hogy anyukám végre a védelmemre kel. Így kicsit csillapodott a dühöm. Megálltam a taxi mellett és vártam a családomat.
-Kisasszony? -hajolt ki az ablakon egy középkorú férfi. -Ön bizonyára Lucy Hope?
-Igen én volnék. -nyújtottam kezet.
-Én Edward Millan vagyok, az apukája fuvarosa.
-Hű, hogy apámnak már fuvarosa is van...-dünnyögtem.
-Hogy mondta?
-Nem szóltam...-furcsa volt, hogy egy felnőtt magáz, de egészen élveztem.
-Jó napot! -halottam meg apám hangját a kocsi mögül.
-Ó nagyon örvendek Mr. Hope! A nevem Edward Millan. Én lennék a fuvarosa.-szólalt meg Mr. Millan.
-Én pedig Lucas Hope volnék és ők a családom. -mutatott körbe a kis csapaton. Miután mindenki egyenként bemutatkozott elindultunk az új otthonunk felé.

-Itt is vagyunk! -mondta lelkesen Mr. Millan.
-Nagyszerű! -kiáltotta sugárzó mosollyal anya. Apu pedig savanyú képpel rám nézett. De ez nem kelletlenségnek tűnt, hanem sokkal inkább izgatottságnak, hogy mit szólok hozzá. Hát, hogy őszinte legyek tátva maradt a szám. Egy hatalmas épület állt előttünk.
-Ez csodás! -ujjongott Marie és Sila.
-Neked, hogy tetszik Lucy kívülről? -kérdezte apa.
-Szép...-motyogtam.
-Na, menjünk be! -kiáltotta Marie.-bementünk. Alul kisboltok voltak, volt ott egy könyves bolt egy parfümbolt is.
-New York-ban minden ilyen elegáns? -kérdezte Sila anyától.
-Ezek szerint. -mondta mosolyogva anya.
-Itt a lift. -mondta Mr. Millan. -Segítsek felvinni néhány cuccot?
-Ha megtenné... -mondta apa, mert nagyon sok cuccunk volt.
Elkezdtük a cipekedést. Mikor felértünk, apa kinyitotta az ajtót. Mint egy hotelszoba, hatalmas nappali, nagyszerű kilátás és a szobám hatalmas és nagyszerű. Lila színű, olyan amilyet mindig is szerettem volna. Marie és Sila egyszerre játszani kezdtek, azokkal a játékokkal amiket éppen bedobozolva találtak. Hirtelen boldogság fogott el, hogy itt élhetek és vígan kezdtem el berendezni a szobámat.

Ahol kezdődött...

A nevem Lucy Hope. Úgy gondoltam bele kell kezdenem egy napló írásába, mert az életem egy hónapja teljesen felfordult. Grandy City-ben élek kiskorom óta. Apám a kisváros legjobb ügyvédje. Vagyis legjobb ügyvédje volt, mert ennek már vége...Kapott egy felkérést, hogy dolgozzon New York-ban, egy hatalmas vállalatnak. 
Lehet, hogy ennek más nagyon örülne. 17 éves vagyok. A hatalmas New York-i forgatag a sok bevásárló központ, a sztárok akikkel bármikor összefuthatsz...De én nem örülök. Grandy City az otthonom! Itt születtem, itt a csodás házunk, a rokonaim, a barátaim...Annyit sírtam emiatt. Könyörögtem anyunak: Ne menjünk el, olyan jó itt az élet, az a hatalmas városi forgatag nem hiányzik nekünk! Mire anya csak annyit mondott: Kislányom az életet nem csak élvezni kell. Én pedig sírva a szobámba rohantam. Már pakolunk. Egy hónapja kezdtük el. Július van, Grandy Cityben csodás napsütés. Én mégis itt ülök a szobámba, arra várva, hogy valaki megvigasztaljon. De senki nem fog.

-Lucy!! Lucy!! -halottam az egyik húgom Marie hangját. Két húgom van. Ikrek és 7 évesek. Az egyik Marie a másik Sila.
-Mit akarsz Marie? -kérdeztem kelletlenül. 
-Anya azt üzeni, pakold össze a maradék ruhád, mert a hajnali géppel elmegyünk.
-Hogy mi?! Nem úgy volt, hogy még két hétig itthon vagyunk?
-De igen. Csak apának hamarabb kell kezdenie. Már jövő héten dolgozik!
-Ezt nem hiszem el! Hát itt minden apáról szól?! - kiáltottam majd bevágtam az ajtót húgom előtt és kulcsra zártam. És csak sírtam odabent. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy az utolsó esélyt is elszalasztom, hogy találkozzak Betty-vel, a legjobb barátnőmmel. Így hát hideg vízzel lemostam kipirult arcomat és kimásztam a ház ablakán. Nem akartam találkozni a családom egyik tagjával sem. Átrohantam a kis utcánkon, majd a belváros felé vettem az irányt ahol Betty lakott. Becsöngettem a tömbházba. Majd meghallottam barátnőm hangját a kaputelefonban.
-Ki az? 
-Lucy vagyok.-mondtam sietve, mire az ajtó azonnal kinyílt én pedig felrohantam a lépcsőn.
-Ó Lucy mi a baj?-kérdezte Betty, mert egyszerre meglátta kipirult szemeimet.
-Van itthon valakid?
-Nem csak egyedül vagyok.- mondta miközben betessékelt. 
-Holnap már New Yorkban leszek...- mondtam és hangom újra elcsuklott. Betty szorosan átölelt, amikor a könnyeimmel küszködve kimondtam az igazságot. 
-Lucy, nem kell örökre elbúcsúznunk. Csak, csak egy kis időre...- mondta Betty, de hangján hallottam a szomorúságot. Abban a pillanatban megcsörrent a telefonom. Anya volt az.
-Most mennem kell Betty! Majd, majd skypolunk! Légy jó! Szeretlek! - mondtam és megöleltem.
-Én is szeretlek Lucy.- mondta könnybe lábadt szemekkel majd lekísért.
-Jól van kicsim most fuss, mert anyukád aggódik- mondta.
Kalapáló szívvel nyitottam be a házba. Lihegve a konyhába mentem és ittam egy pohár vizet.
-Lucy, te meg hol jártál?- kiáltotta anyu mikor meglátott.
-Kit érdekel...-dörmögtem.
-Engem, mert az anyád vagyok!!-kiabált rám.
-Megtettem azt amit az követező két hétben kellet volna, ehelyett volt rá 5 percem. Elbúcsúztam!-mondtam azzal a szobámba rohantam. Ezután lezuhanyoztam és egy gyönyörű számra, a Moments-re aludtam el...