Lucy Hope
Másnap Dave vitt iskolába. Az úton beszélgettünk. Pontosabban ő beszélt, én meg bámultam kifelé az ablakon. Ennek az lett a következménye, hogy Dave azt hitte valami bajom van és folyamatosan azzal nyaggatott, hogy mi a baj. Igazából magam sem tudtam, miért vagyok ilyen csendben. Csak jó volt csendben lenni és az ablakon kifelé nézegetni. Azon gondolkodtam, hogy vajon Betty és a többiek mit csinálnak. És azon kaptam magam, hogy ez a gondolat annyira elszomorít, hogy hangosan felsóhajtok.
-Lucy, tudom, hogy van valami bajod, nekem bármit elmondhatsz!
-Semmi bajom, csak azon gondolkodtam, mit csinálhatnak most a régi osztálytársaim.
És ezt ennyiben hagytuk. Ahogy észrevettem, Dave sem akarta tovább feszegetni a témát és én sem. Mikor odaértünk, Dave elköszönt az aulában és pár srác kíséretében az osztályuk felé vették az irányt. Én pedig egyedül maradtam a hatalmas aulában, egy csomó ordítozó diák között. Körbenéztem nem látom e valahol Lorena-t, de mivel sehol sem láttam, a szekrényemhez mentem és kivettem az aznapra szükséges holmikat. Már javában turkáltam a vastag tankönyvek között, amikor pár szekrénnyel arrébb valaki becsapta sajátjának ajtaját. Arra pillantottam és az egyik osztálytársamat, Flora-t fedeztem fel. Ő volt az a lány aki furcsán nézett rám az évnyitón, amikor Dave odaintett nekem. Nagyon virító szőkére festett hosszú haja egy kék hajgumival volt összefogva a feje tetején és egy kék -bizonyára pom-pom ruhát- viselt.
-Á, szia Lucy! -köszönt vékony, kedvesnek tettetett hangon. -Szóval, te és Dave Millan jártok. Szép dolog. -mondta, de hangjában annyi gúny volt, hogy kezeim ökölbe szorultak. Nem szabad, idegesnek látszani!
-Ugye, szerinted is szép dolog? Szerintem is. Dave, nagyon kedves fiú és úgy érzem tud szeretni. Mond csak szerinted is nagyon helyes? -ugyan olyan enyelgő hangon beszéltem, mint Flora, ami látszólag nagyon felbosszantotta.
-Ebben a suliban, a focistákon kívül nincsenek helyes srácok! Nem tudom, hogy abban a faluban, ahonnan jöttél, voltak e focisták, de bizonyára nem. Tehát Lucy-ke örülj, hogy egy ilyen suliba járhatsz és láthatsz helyes fiúkat! De persze a magadfajták, csak nézegetni tudják őket, na puszi pá!
És csak álltam és néztem, amint elvonul a folyosón.
***
-Ezt, már bizonyára mindenki tanulta hatodikban. Tehát mi a nevük?
Laura?
-Santa Maria, Nina és Pinta, tanárnő.
Éppen töri óra volt és egész felsőből ismételtünk. Rettentően unalmas volt és csak Laura, egy stréber szerű csaj szerepelt.
-És mit mondott még Flora? -érdeklődött tovább Lorena.
-Csak azt amit eddig elmondtam, hogy csak a focisták helyesek, meg ilyenek.
-Beteg szegény. -mondta Lorena és halkan felnevetett.
A töri óra után, Lorena-val a büfébe igyekeztünk amikor valami hangos visítozást hallottunk.
-Ja, ezek Flora-ék. -mondta és gúnyosan parodizálni kezdte a pom-pom lányokat. -Hajrá sólymok, hajrá sólymok! Á, ki nem állhatom ezeket a ribancokat.
Gyerünk sólymok, ti vagytok a legjobbak,
Ha nyertek a Föld szíve is megdobban.
Hajrá sólymok gyerünk már,
Dobd hát el azt a labdát,
Üsd és vágd,
HAJRÁ!
Üsd és vágd,
HAJRÁ!
Hajrá sólymok!!!!
-Te jó ég ez valami vicc? -kérdeztem nevetve, mire Lorena szórakozottan megrázta a fejét. Egyre közelebbről hallottuk a mondókát és a pom-pomok visítozását.
-Á, csajok nézzétek ki van itt! A Lucy-ke! -hallottam Flora hangját. Rezzenéstelenül mentem tovább. Lorena rám nézett, de én szélesen elmosolyodtam.
-Ugyan már, majd megunják! -mondtam mosolyogva.
Megálltunk a büfénél, de még oda is követtek.
-Hé, csajok mi a helyzet? -köszönt a pom-pomoknak egy kék dzsekis focista.
-Semmi, csak Lucy Nyuszi pattog itt. -kontrázott Flora. Én megfordultam és mosolyogva beleharaptam a csokimba. Ez látszólag nagyon zavarta őket.
-Ki az a Lucy Nyu...Ja, hogy ő!-kiáltotta nevetve a srác.
-Hé, bébi én a helyedbe vigyáznék a gúnyolódással, mert ez a lány Dave Millan csaja. -mondta Lorena miközben közelített a focista felé. Az utolsó szavait úgy mondta, hogy már szinte összeért az arcuk. Majd egy hirtelen mozdulattal, beletérdelt a gyenge pontjába, mire az a fájdalomtól felnyögött és összegörnyedt. Én és Lorena, meg a büfé körüli emberek, akik nem voltak pom-pomok, vagy focisták, mind nevetésben törtek ki. Ennek következtében a focista srác -akinek még mindig nem tudom a nevét- valamint a ribanc hadsereg elvonult.
-Szép volt Lorena! -mondtam és nevetve összecsaptuk a tenyerünket és egymásba karolva elmentünk.
***
-Valamit nem értek. -mondtam mikor már Dave hazafelé vezetett a suliból. Elmeséltem neki a történteket, de ő nem nevetett.
-Mi az kicsim? -kérdezte.
-Miért viselkedik furcsán mindenki, ha szóba jön a neved?
-Fogalmam sincs.
-Ugyan már Dave, miért kell félni tőled?
-Lucy, fogalmam sincs miről beszélsz, úgyhogy légyszíves hagyd abba! Ez egy hülyeség, felejtsd el! -kiabálta. Észrevettem, hogy durvábban kezd vezetni és, hogy nagyon ideges. Azt is láttam, hogy tudja, rám ijesztett ezzel a düh kitöréssel.
-Ne haragudj, de nem szeretném, ha bántanának.
-Semmi baj. -mondtam és kezére tettem a kezem.
Kérted, hogy írjak véleményt! :)
VálaszTörlésTehát, nekem a sztorid tetszik! Egyedi. Jól fogalmazol, de azokra az apró hibákra is figyelj:) Feliratkoztam! KÍváncsi vagyok a folytatásra! Így tovább. ;)
Nagyon köszi, igyekszem figyelni a hibákra! :) Örülök, hogy feliratkoztál! :) Kövi pénteken lesz! :))
VálaszTörlés