Az iskola

Sziasztok! Új résszel érkeztem! Remélem erre is érkeznek kommentek és bízom benne, hogy lesznek még feliratkozók. De, így is nagyon boldog vagyok, mert megkaptam az első díjamat. Ez nagyon sokat jelent nekem. Na, nem húzom az időt tovább: jó olvasást kívánok!
Lucy Hope

Kedves Naplóm!

El sem hiszem, hogy elérkezett ez a nap is. Már egy hónapja New York-ban élek. Egészen megszerettem ezt a várost. Mégsem, olyan félelmetes mint amilyennek elképzeltem. A családom is jól érzi magát. De, most egészen elfogott a rettegés. Holnap már iskola. Ma volt az évnyitó, egy szót sem váltottam senkivel, csak Dave intett oda nekem a rendezvény végén, amire egy lány- valószínűleg az egyik osztálytársam- furcsa pillantást vetett rám. A gyomrom egy gombócban van mióta beléptem az iskolaudvarra, ahol az évnyitó volt. Rettentően félek, de persze mindenki másnak azt mutatom, hogy minden rendben és délután olyan képet vágtam mintha mindig abba az iskolába jártam volna. Azt hiszem mára ennyi leszek, mert már a kezem is elkezdett remegni.

Becsuktam a naplót és elmentem letusolni. Miután végeztem lekapcsoltam a villanyokat, csak a telefonomat szorongattam és azzal világítottam, hogy megtaláljam az ágyamat. Bebújtam a takaró alá és halkan zenét kapcsoltam. Emeli Sande-tól a Read All About It szólt. Ez a szám mindig megnyugtat. Becsuktam a szemeimet és arra gondoltam, hogy most Grandy City-ben vajon mi történhet. Mit csinálhat Betty? Az összes volt osztálytársamra gondoltam, akik most ugyanúgy visszatérnek a megszokott társaságba. Könnyek gyűltek a szemembe, de nem akartam kinyitni őket. Nem akartam, hogy a könnyeim legördüljenek az arcomon. Nem akartam sírni mégis úgy éreztem nincs visszaút, így hát keserűen kinyitottam a szemeimet. Éreztem, ahogy a könnyek az egész arcomat beáztatják.

***

-Lucy ébresztő! -kiáltotta anyukám, miközben hangosan berontott a szobámba.  Már régóta fent voltam, kelletlenül kimásztam az ágyamból és a ruháimhoz vettem az irányt. Semmi kedvem nem volt felöltözni. Mivel odakint napsütés volt, úgy döntöttem short-ot veszek és pólóim közül kiválasztottam egy fekete pólót, amin egy neonrózsaszín masni volt. A hajamat kiengedtem és egy hasonló színű masnit tettem bele. Fekete converse-met vettem fel. A vállamra vettem a táskámat és anyuval együtt kimentem a házból.

-Lucy, megértem ha izgulsz... -kezdte anya de én a szavába vágtam.

-Egyáltalán nem izgulok! -vágtam rá. De már megbántam mert a hangom megremegett. Anyun látszott, hogy nagyon is tudja, hogy izgulok, de lesütötte a szemeit és ezek után nem mondott semmit. Ebben a feszült csendben mentünk egész úton és anya csak akkor szólalt meg, amikor megállt az iskola előtt.

-Sok szerencsét kicsim! -mondta és megölelt. 

-Köszi anyu! -mondtam és minél gyorsabban kiszálltam a kocsiból.

Anyu elhajtott. Mikor elhaladt mellettem biztatóan integetett, mire én rémülten felemeltem a kezemet, de integetni nem sikerült.

Csodálkozva mentem végig a hosszú folyosón. Elég korai voltam, nem sok ember volt még az épületben, de ezt nem is bántam. A szekrényem kulcsát szorongattam, amin a 201-es szám állt. Nagy nehezen megtaláltam a szekrényt, majd bepakoltam. Kivettem a tolltartóm és a jegyzetfüzetem, majd az osztályterem felé vettem az irányt. Mikor az ajtó elé értem, a teremből hangos nevetés hallatszott. Gyerünk, nyisd már ki az ajtót! Biztattam magam. A kilincsen pihenő kezem teljesen kiizzadt. 

-Szia! Még meddig szenvedsz azzal a kilinccsel? Ennyire nem szokott beragadni az ajtó! -jött felém nevetve egy szőke hajú lány. Egy miniszoknyát és egy inget viselt. Elég csinosnak látszott. Rémült arckifejezésemet látva, azonban kicsit halkabban kezdett beszélni.

-Ne haragudj! Lorena Graves vagyok. Tegnap az évnyitón melletted ültem. Öhm, azt hiszem nincs is beragadva. -mondta és kilincsre mutatott. -Nem kell félned, jó az osztály.

-Jó, hogy ezt mondod, de még mindig eléggé félek. Lucy Hope vagyok. Már emlékszem, tényleg melletted ültem! -mondtam mosolyogva.

-Örvendek Lucy! Na gyere, menjünk be!

Mikor beléptünk minden szempár ránk szegeződött. Pontosabban rám, én voltam az ismeretlen, az új csaj.

-Sziasztok! -köszöntek néhányan. Pár ember bemutatkozott, pár ember pedig csak nézett rám. Végül Lorena mellé ültem, az utolsó előtti padba.

***

A nap hátra lévő része jól telt. Sok mindenkivel beszélgettem. A tanárok is elég jó fejek voltak. Csak a morcos fizika tanár hívott ki az egész osztály elé és kért meg rá, hogy mutatkozzak be. Közben Dave-vel is találkoztam, beszélgettünk. Örült, hogy tetszik a suli. Este fáradtan dőltem le és azon gondolkodtam, milyen furcsa, hogy tegnap még minden ismeretlen volt, most meg már úgy érzem egészen ismerem az iskolát. Gondolkodásomat az üzenethang törte meg. Dave volt az.

Hé, szépségem! Holnap elvihetlek iskolába?

Nevetve írtam vissza, majd hamarosan elaludtam.